Az ajtón kilépve vakító napsütés állította meg Alfréd fürge lépteit. Néhány másodpercre szüksége volt, mire sikeresen akklimatizálódott a környezeti viszontagságokhoz, mivel nagy volt az átmenet a tömb statikus félhomálya és az utca kontrasztja és dinamikus zsibongása között.

Miközben barátja felé vette az irányt, az utca mellett terebélyesedő piac mellett haladt el. Rendszerint megszokott állni a diadalittasan ordibáló hot-dog árusnál, hogy alapvető fiziológia szükségleteit kielégítse. A zsírtól tocsogó virsli harmonikus ropogása arra ösztönözte, hogy ismét szerencsét próbáljon a “tezsvíreknél” az itt a piros, hol a piros játékban. A játékban gyakorlatilag esélytelen volt, hogy bárki nyerhessen a játékot megszervező böszme cigányon kívül. Az játékot szervező arcáról a rezzenéstelen nyugodtság és az alul iskolázottság egyvelege tükröződött vissza. 

Ez a játék nem is az anyagi haszonszerzésről szólt a játékos számára, hanem inkább a környéken a társadalmi interakció szerepét töltötte be, ahol begyűjthették az aktuális friss információkat. Alfréd ma is gazdagabb lett a játék közben “elröffentett” friss fekete kereskedelmi beszámolóktól. 

Olcsón hozzájuthatott itt az aznap “elbugázott” kerékpárokhoz, technikai eszközökhöz és volt még zsákbamacska is, ami nem a klasszikus zsákbamacskát jelentette, hanem a gyanútlan arra igyekvő vén asszony kezéből határozottan kiráncigált retikült. Mivel a tasak tartalma A-tól Z-ig bármi lehetett a nyugdíjtól kezdve az egyszerű kisokos vagy keresztrejtvényig bármi, ezért ennek értéket egyszeri 20 ezer forintos összegben határozták meg a haramiák. 

Mivel a kerékpárokhoz nem nagyon értettek, mert számukra ez egy amolyan kocsmáig jelentősen utat lerövidítő alumínium állatként szolgált, ezért a nagyobb értékű bicajokhoz is hozzá lehetett jutni alkalmanként, így a piac eme szegmense valóságos aranybányaként szolgált Alfrédnak.

A piac közepe biztosította a kereskedelmi paradoxon táptalaját. *Azért volt ez a klasszikus kereskedelem totális ellentmondása, mivel az arra tévedő mit sem sejtő vásárló akkor is megvette az őt hidegen hagyó 13. teáskészletet és hátvakarót, amikor arra minden gyakorlati felhasználást nélkülöző magatartást tanúsított. Itt rendszerint két rivális banda küzdött a potenciális vásárlók kegyeiért. Az első csoportot a Romániából migrált szerencsét próbáló kisebbség adta, a másik pedig az itthon őshonos cigány kisebbség volt. 

Az előbbi 3 főből állt. Az első a felderítő volt, aki már messziről felmérte a lehetséges vevőt, majd a csoport másik két tagját ráuszította, hogy eladói tehetségüket kamatoztassák. A két becserkésző egy középkorú asszonyból vagy férfiből állt, attól függően, hogy milyen nemű az áldozat és egy 10 év körüli gyerek volt mellettük, akinek a kezében egy idomító eszközként használatos erős bot volt fellelhető. 

Ez az eszköz a rivális bandák elűzésére szolgált, mivel a cserkészés közben piócák módjára csimpaszkodtak az áldozatra más csoportok és ezzel próbálták kiszűrni a zavaró tényezőket. Ezt ellensúlyozva a gyerek egy határozott mozdulattal odavágott a konkurens csapatnak, majd artikulálatlan túlvilági idegen hangon odaüvöltött valamit, amire a rendvédelmi szervek is áhítattal figyelnének fel és alkalmaznának tömegoszlatáshoz. Ez a komikus, nem hétköznapi látvány a személyben a félelemmel vegyes zavarodott nevetés állapotát váltotta ki. Az egész olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút. Kezdetben csak a kellemetlenségben előtőrő izzadság cseppek gyöngyöztek a homlokán, majd a történtek láttán olykor elfulló nevetés társult az igazgatott lelki állapothoz.

A piaci modell arra az egyszerű tényre épített, hogy az eladó addig vegzálja a vevőt, amíg abban a töretlen ellenálás utolsó védőbástyája is szilánkokra robban és csak azért vásárolja meg a hátvakarót, hogy nyugodtan tovább vonulhasson a téren. A vevő és vásárló közt létrejövő interakció leginkább egy párzási rituáléhoz hasonlított, mert a vakaró eladását szuggesztív dobozba csomagolva próbálták értékesíteni, ami abban nyilvánult meg, hogy dicsérő és bizalomba alattomosan beférkőző hangzatos, dallamszerű szavak egyvelegének kíséretében sikerült vásárlásra ösztönözni az áldozatot. 

Pl.: – De csinos vagy aranyoskám, hadd ajánljam figyelmedbe ezt a csodás teás készletet, amelynek egyedileg festett mintázata egyenes arányos a kimagasló szépségeddel.. Mivel ez az erőltetett attitűd általában kedvező végkicsengéssel zárult az eladó számára, ezért fennmaradt ez a különleges piaci modell és generációkon átívelt. 

Mivel Alfréd otthonosan mozgott ezen a terepen, ezért számára egyfajta lelki kielégülést jelentett ez a látvány és percekig lubickolt a boldogság tengerében, ahogy figyelemmel kísérhette a kezdetben magabiztosan, határozottan fellépő személyek jelenlétet, akik egy könnyen kezelhető,  jámbor, szelíd emberré transzformálódtak.

A piac utolsó részét lecsúszott alkoholisták , kunyerálók és koldusok alkották. A kevésbé kreatívak általában csak fürgén odamerészkedtek az arra járóhoz, majd bűzős, alkoholmámoros leheletükkel csak ennyit szóltak: – Helló tesókám! Segítsé’ már ki egy százassal, buszra ke’! Mivel az elméje hanyatlásának előrehaladott fázisában volt, ezért úgy gondolta, hogy hamis állításával gejzír szerűen tőr elő az alanyban a szánalom érzete. Tehát a kuncsorgásnak eme züllött formája ritkán végződött sikerrel.

Mivel Alfrédon látták, hogy nem az átlagos kispolgár kategóriába sorolható, ezért neki őszintén csak így szóltak:  – Szevasz tesó! hallod, adj már egy kis pénzt, piára kell. * Majd miután átadta neki a rozsdásodó, régi elnyűtt aprót, ami a nadrágja zsebében lapult, olykor előfordult, hogy a kuncsorgó még alkudozni is próbált vele és az átadott pénztől nagyobb összeget próbált kialkudni, mintha bármit adna neki a fáradt tekintetén és műveletlen állatias stílusán kívűl.

 Alfréd miután átverekedte magát a zord, Dante poklához hasonló piactéren, egyenesen kertvárosban élő barátjához igyekezett, hogy megossza vele aznapi gyötrődését.